öt mondat

beszélgetés Gados Bélával

-Végleg felköltöztél Nyíregyházáról?

-Igen, de tulajdonképpen vidéken lakom, a Pesthez legközelebb eső faluban: Nagykovácsiban. Pestet is szeretem: itt voltam fiatal, itt voltam szerelmes és világmegváltó, itt sörözgettem, minden ide köt. Most olyan vagyok, mint egy amerikai utas, aki átautózik a városon, és a lezárt autójából gyönyörködik benne. Másképp nem, mert az őrült pesti rohanás az agyamra megy. Lelassultam Nyíregyházán, nem is szeretnék újra felgyorsulni, Nagykovácsiban pedig csodálatosan lehet élni. Igaz, a nyíregyházi évek alatt időnként majd� felrobbantam hétvégén, mert egy ilyen vidéki város vasárnap tényleg úgy néz ki, mintha atomvillanás érte volna: ember nincs az utcán, mindenki otthon ebédel - egész hétvégén. Amikor még nem volt családom, és csak lófráltunk az utcán, és semmi nem volt nyitva, borzalmas volt minden hétvége. Aztán megértettem, hogy mire jó ez: arra, hogy egészséges tempóban tudja élni az ember az életét. A pestiek erre azt mondanák, hogy unalmas. Pedig nem az.

-Könnyű volt elszakadni attól a várostól, ahol annyi évet töltöttél?

-A nagyfiam hét éves lett, és iskolát kellett neki választanunk. Korábban egyszerű volt a helyzet: Pesten is és Nyíregyházán is járt óvodába. Ha egyikünk sem játszott, egyszerűen összepakoltunk, mint a cigányok, és feljöttünk Pestre egy-két hónapra, aztán visszamentünk. Most viszont döntenünk kellett: vagy Nyíregyházán íratjuk be iskolába, és akkor ott maradunk, vagy Pestre költözünk. A nyíregyházi és a pesti református iskolába is felvették. Az apósomék éppen akkor adták el az óbudai telküket; kiköltöztek Nagykovácsiba és javasolták, hogy költözzünk hozzájuk. Kati akkor már egy ideje nem játszott, abbahagyta a gyerekek miatt, éppen akkor, amikor felfutóban volt Nyíregyházán � le a kalappal előtte. Verebes is nagyon szerette, annyira, hogy még most is sokszor a Szervéttel vagy a Gábos Katival példálózik... Én a nagy pesti színházakba egyáltalán nem vágytam; főiskolás koromban két évig a Madáchban játszottam, ahová bementek a profik, lenyomták a próbát, aztán rohantak a szinkronba vagy forgatni, én viszont egy vidéki temperamentumú, vidéki módon dolgozó színész vagyok. Mindössze három pesti színház vonzott: a Radnóti, a Katona és a Bárka. Vártam, hogy hátha megkeresnek valamelyikből, ha pedig nem - gondoltam -, majd bekopogok, de köszönöm Istennek, hogy ettől megkímélt. Egyszer csak csörgött a telefon, Bérczes Laci hívott a Bárkáról: "rád is gondoltunk, jó lenne, ha beszélnénk."

-Honnan ismertek?

-A színházalapítás időszakában benne voltam a meghiúsult Don Quijotéban, úgyhogy még láttam a régi Vívótermet, és azt is, ahogy János összegrundolja a színházat... A Bárkáról mindig azt mondtam, hogy a legvidékibb pesti színház, mégsem mertem egyből felszerződni. Kértem, hogy egy évig hadd lebegtessük a dolgot; addig Nyíregyházán fizetés nélküli szabadságot kértem, itt pedig két darabban, a Kék, kék, kékben és A Vészmadárban játszottam vendégként. Szabadúszó voltam - három kötél volt a derekamra kötve, úgy úsztam szabadon... A következő évben, amikor János szerződést kínált, már nem volt kérdés, hogyan döntsek. Nem szerettem a szabadúszást; jó tartozni valahova.

-Közben Nyíregyházán is játszottál.

-Igen, Ivo Krobot előadásában, a Harlekin millióiban. Lehet, hogy Krobot jövőre is jön Nyíregyházára - majd megpróbálom rávenni Csányit, hogy adjon ki: hadd legyek én az egyetlen magyar színész, aki az összes itteni Ivo Krobotban benne volt!

-Hogyan lett ő ennyire fontos a számodra?

-Amikor kikerültünk a Főiskoláról, ittunk, nőztünk, borzalmas életet éltünk, és amikor egyszer zöld-fehér melegítőben flangáltam másnaposan a parkban, a színház előtt, megállított Salamon Suba László, letette a lábát a bicikliről, és azt mondta: "Béla, döntsd már el, hogy házmester akarsz lenni vagy színész". Ez egy fontos mondat volt - ezután kezdtem el igazán foglalkozni a színházzal. Keresgélni� És ebben Ivo nagyon sokat segített - jókor, jó pillanatban jött. Pedig amikor először rendezett Nyíregyházán, a próbaidőszak elején nem is nagyon szerettük. Megszoktuk a "lila" magyar rendezőket - Krobot hozzájuk képest olyan volt, mint egy asztalosmester. Néztük: ki ez a kopasz, szakállas, furcsa ember? Ide tesz - oda tesz egy-egy mondatot; mit csinál ez? Az olvasópróbán például azt kérte, hogy mindenki azt a szerepet olvassa, amelyiket akarja. Az egyikünk ki is kérte magának: neki tessék megmondani, hogy melyik a szerepe. Értsük meg, hogy ez most nem fontos - mondta Krobot. Mi az, hogy nem fontos?! Hányadik vagyok a színlapon? Végig cikiztük, de amikor a főpróbán meghatottan síró embereket láttunk, és tombolt a taps, mindnyájan megdöbbentünk: mi történt itt?
Alapdolgokat tanultam tőle. Ráébresztett például arra, hogy a színészet aprólékos munka. Addig azt hittem, hogy valami lilaság: jövök-megyek, aztán egyszer csak előjön majd az én izgalmas egyéniségem. Nem; ez munka. Megtanított rá, hogyan kell viszonyulni a színpadhoz, egy-egy darabhoz: valóban el kell olvasni, el kell rajta gondolkozni, a próbán pedig ki kell találni mindenfélét � akkor aztán tényleg megmutatkozik a színész izgalmas egyénisége, de azzal "külön" nem kell törődni, mert az vagy van, vagy nincs. És nem szégyen aprólékosnak lenni. Nem lehet elnagyolni, odakenni dolgokat; utána kell menni, utána kell gondolni mindennek. Mindent megindokolt. Nem maradt olyan mondat, amelyről ne tudtam volna, hogy miért mondom. Amikor Csehovot rendezett, órákig mesélt egy-egy mondatról. Jól is mondtuk ezeket a mondatokat, hiszen a színésznek biztonságot ad az, ha tudja, mit miért csinál. Ez a "metod" volt a mániája. Ki is alakult belőle Nyíregyházán egy munkastílus - ha lemegyek, még most is érzem a nyomait.

-A később veletek dolgozó rendezők is "átvették" ezt?

-Léner Péter és aztán később Verebes nagyon sok olyan rendezőt hívott, akik igen: Zsótér, Mohácsi, Szász... Nem véletlen, hogy Mohácsi a színészekkel "íratja" a szöveget - amit én találok ki, arról tudom, hogy miért mondom, mi van mögötte. Mohácsi is, Szász is imádja a színészeit. Szásznál a Ványa bácsiban Oszipot játszottam, egy az összes szolgából összevont figurát. Nagyon kevés szövegem volt, de szinte végig ott voltam a színpadon. Itt tanultam meg, hogy hogyan kell jelen lenni egyetlen mondat nélkül. Nemcsak a három-négy saját pillanatomban, hanem a többi százharminc percben is. És tényleg ott monologizáltam magamban, jöttem-mentem-csoszogtam... Ez a fajta csapatjáték szintén a "metod" része. A Bárkán, a Holdfénynél ugyanezt érzem. Itt is rövid szerepem van, de ha mondok valamit, elfogadják a többiek. Nagyon jó, hogy a régi nyíregyháziak közül a Holdfényben itt van Csomi vagy a A Vészmadárban ott volt Szabó Márti és Gazsó Gyuri is: közösen jár az agyunk, figyelünk egymásra - maradt a nyíregyházi módszer.
Nyíregyházán sokszor a fejemhez vágták, hogy nem örülök a tapsnak - dehogynem; nem lennék színész, ha nem örülnék neki. Szólóztam én eleget; Toppleby is voltam a Charley nénjében, úgyhogy tudom, milyen az, amikor az ember egyedül villog a színpadon, és "veszik, mint a cukrot" - szeretem is a sikert, de leginkább akkor, ha az egész jó; ha együtt szenvedtük ki azt, amit megtapsolnak.
Alain Tímárnak is sokat köszönhetek. Ő egy avignoni illetőségű, magyar gyökerekkel rendelkező, magyarul nem tudó francia kisszínház-tulajdonos. Ionesco Rinocéroszok című darabját rendezte Nyíregyházán. Kicsit avittasra, ál-modernre sikeredett az előadás; nagy, fekete-fehér kockás lejtőn, hófehér díszletekben, fehérre maszkolt figurákként jöttünk-mentünk. Kellékeink nem voltak, iratcsomókon ültünk; az volt az ágy, a szoba, minden... Iszonyúan kínlódtunk, bosszankodtunk, hogy mennyi mindent el kell viselnünk azért, hogy kimehessünk Avignonba, és mindenhova kívántuk már Alain Tímárt. Volt egy nagyon nehéz jelenetem a főszereplő Keresztes Samuval. Gondold el: ültünk a lejtőn, ráguggoltunk néhány kötegnyi iratra, miközben a jelenet arról szólt, hogy ajándékot viszek neki, de nem lehetett nálam semmi. Nem tudtuk megcsinálni, Tímár újrapróbáltatta, megint nem sikerült, míg végül azt mondta, hogy �na jó, akkor ezt a narancsot beviheted�. És azzal a naranccsal én mindent eljátszottam. Tényleg: gyönyörűen felépült a narancs köré az a húszperces jelenet. Akkor tanultam meg, hogy nem kell hatszázötven dolgot bevinni a színpadra, nem kell, hogy valami állandóan legyen a kezemben, nem kell mindent megmutatni - csak a szándékok a fontosak.
Sok mindenkit sorolhatnék még - Máté Gábor például nemcsak alapos és szereti a színészeit, hanem attól, hogy maga is színész, talán még jobban kommunikál velük, mint a többiek.

-Éppen tőle tudtam meg két dolgot rólad: hogy nehezen tanulsz szöveget, és hogy Fradi-drukker vagy.

Nemcsak nehezen tanulok, de gyorsan is felejtek. És mindig az utolsó pillanatban tanulom meg - a kollegák persze őrjöngenek. Egyszerűen nem bírom rávenni magam, hogy tanuljak; Katit, a feleségemet vádolom, amiért nem végszavaz nekem... A Főiskolán Gáti József volt a beszédtanárunk, akitől mindenki rettegett. Juhász Gyuri, az osztálytársam háromszor elolvasta a szöveget, bement, és el tudta mondani az öregnek. Én hetekig mondogattam a villamoson, buszon, és sokszor még így sem sikerült.
Az is igaz, hogy Fradi-drukker vagyok. Máté Gábor a Kaffkába járt, én a Jóskába, és együtt jártunk Fradi-meccsre. Tulajdonképpen ennek is köszönhető, hogy megbékéltem a színészi pályával: ha ő lehet színész, én miért ne lehetnék, végül is?

-Ezek szerint ez nem volt mindig egyértelmű.

Egyáltalán nem akartam színész lenni. Néha még ma is elgondolkozom az öltözőben: normális dolog az, hogy egy gyönyörű, vidéki házban élő ember három gyönyörű gyerekkel, egy szerető feleséggel itt ül, kifesti magát, és úgy csinál, mintha másvalaki lenne? Komolyan mondom, ez nem normális. Otthon kellene lennem, és mesélnem a Máténak, vagy pelenkáznom a Márkot. A gimnázium után tanár szerettem volna lenni; angolt, magyart vagy történelmet akartam tanítani, de nem vettek fel sehova. Ekkor az apám, aki egy egyszerű, becsületes esztergályos, azt mondta, hogy legyen valami szakma a kezemben: elektroműszerész lettem a kedvéért. Utána azért elvégeztem a Tanítóképzőt is, sőt, el is kezdtem tanítani. Már nagyon öreg voltam: 27 éves. Az egyik gimnáziumi barátom, a Happy End Kft. által azóta elhíresült Vermer András, egyszer lehívott az Orvostudományi Egyetem aulájába, ahol a színjátszókörük próbált, hogy � mint elektroműszerész � segítsek nekik egy kicsit. Tudtam gitározni, úgyhogy néha gitároztam is a verses műsoraikhoz. Egyszer egy srác otthagyta őket, és András megkért, hogy mondjam el a szövegét; "összesen öt mondat" - mondta. Hat héten keresztül készültek, most maradjon el az előadás? Ráálltam. Egy öreg kertészt játszottam, és körülbelül annyi szövegem volt, hogy "ne bántsa őket, kormányzó úr, ezek is csak emberek, nem tudják, hogy mit csinálnak". Arra emlékszem, hogy ültem a padon, aztán egyszer csak felmentek a színpadi fények - és ez nagyon jó érzés volt. Egy haverom megnézte az előadást, és azt mondta, hogy "elég ciki volt ez a darab, egyedül te voltál benne színész". "Én?! Pedig én ezt nem is akarom, nem érdekel..." Persze elkezdtem játszani Andrásék amatőr-társulatában, pont akkor, a 70-es években, amikor nagyon komoly amatőrélet folyt Magyarországon. És gyűlöltem, lenéztem a profi színészeket. Ezt - pénzért?! Úgy gondoltam, csinálom, amíg lehet, ha pedig majd családom lesz, abbahagyom. De közben annyi jó élmény, annyi siker ért, hogy csak ott motoszkált bennem a kisördög: egyszer azért meg kéne próbálni a Színművészetit. Huszonhét éves vagyok, úgyse vesznek fel, de mit mondok majd magamnak hatvan éves koromban, ha eszembe jut, hogy miért nem próbáltam meg? "Próbáld meg, fel fognak venni" - mondta András. Elővettem gyorsan néhány verset; fehér ing, szakáll, hosszú haj, gitár� bementem, és fölvettek. Emlékszem: az Uránia kávézójában kellett gyülekeznünk az első rosta előtt. Ültem ott, a gitárommal, és majd� felfordult a gyomrom: a többiek hangosan ismételgették a szövegeiket, és nem győzték mesélni, hogy melyik színistúdióba jártak... "Béla, mit keresel itt? Ez nem neked való!" - gondoltam. Háromra hívtak bennünket, múlt az idő, 3 óra 5, 3 óra 10 - úgy döntöttem, hogy ha negyedig nem jönnek értünk, felállok és hazamegyek. Albertfalván másodikos osztályom van - nekem nem kell ez a cirkusz. Aztán 3 óra 14-kor nyílt az ajtó...
Egy szakállas ember tartott szóval a három rostán - fogalmam sem volt, hogy ki az -, erre egy nő osztályába kerültem. Simon Zsuzsáéba. A "szakállas" osztálya, a Kerényi-osztály volt a tehetséges osztály - Hirtlingék -, a János király-előadásukra tódultak az emberek. De mi is megtanultunk Simon Zsuzsától egy csomó olyan dolgot, ami ehhez a pályához kell. Azt például, hogy iszonyatosan kell tudni tűrni. Elsősorban nem is az számít, hogy jól mondasz-e verset, hanem az, hogy bírod-e a fizikai-lelki igénybevételt. Sok színész ettől purcan ki, így lesz alkoholista� Ez egy nagyon strapás pálya.

-Te jól bírod?

-Igen, bár egyre nagyobb traumát jelent színpadra mennem. Az elején nagyon könnyen vettem, de mostanában egyre jobban kell túráztatnom magam hozzá. És ugyanolyan nagy lelki traumával készülök a tizenöt mondatomra a Holdfényben, mint az egész estés szerepeimre, pedig csak bedugom a fejem egy résen, elmondom a szövegemet, és aztán fekszem az öltözőben. De az az érzésem, hogyha elrontom, összedől a világ. A beugrásokról ne is beszéljünk... Nyíregyházán húsz év alatt egyszer ugrottam be, itt meg egy év alatt háromszor. Legutóbb a Hazatérésbe � hát majdnem meghaltam. A beugrópróbán még a darab ritmusát sem volt időm megszokni. Elindul az előadás, mint egy gyorsvonat, én meg csak kapkodom a fejem, mert jönnek a végszavak ezerrel, váratlanul... De szeretem az előadást, a közönség is szereti, és ez azért könnyít a helyzeten.
Mintha egyre nagyobb felelősség rakódna az emberre, ahogy öregszik... Rettegek a színpadtól, és közben vágyom rá. Irigylem azt a színészt, aki boldogan várja, hogy találkozzon "az ő közönségével" - én is boldog vagyok, csak félek...

Gados Bélával Török Tamara beszélgetett.