beszélgetés Kardos Róberttel

-Robi, késtél...

-Igen, bocsánat. Az orrom elott elment a vonat...

-De hiszen budapesti vagy.

-Igen. Rákosligetrol járok be vonattal, már hat éve. Tizenhét kilométer a központtól. Azt hiszem, Nagy Bandó szokta mondani a következo történetet: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, az üveghegyen túl, az aranyréten túl, az ezüstbokrokon túl, a gyémántfenyokön is túl, a brilliánsokkal tarkított mezon is túl egy icike-picike házikó, abban lakott egy icike-picike kis nénike. Kiállt o a kapujába, és azt mondta: hu, de picsa-messze lakok!"
Akkor te tulajdonképpen vidéki vagy. Mondhatjuk, igen. Korábban a Józsefvárosban, a Népszínház utcában laktunk. Vagyis a gyerekkoromat itt töltöttem, az Asztalos János Ifjúsági Parkban, lásd: Orczy-kert!. A kerületi futballbajnokságon itt kaptam kapusként egy akkora gólt, hogy a mai napig szégyellem. Félpályáról rácsurte a gyerek, középkezdésbol!, a labda megpattant, én meg bevédtem. Szóval az öcsém is meg én is beleszülettünk a Józsefvárosba. Sot, már a dédszülok idevalósiak! Generációról generációra stabilan itt dekkolt az anyai ág - kivéve a nagymamámat, aki ilyen... eltévelygo fajta volt, rövid idore még Bécsben is felbukkant.

-Van a családban egy generációról generációra továbbadott foglalkozás?

-Éppen miattam nincs. Nagyapám ügyvéd volt, édesanyám ügyvéd, én nem lettem az. Édesapám és az öcsém pedig muszaki emberek.

-Hogy jön be a színház a képbe? Volt valaki, netalántán az említett nagymama, akitol ezt az ...eltévelyedést örökölted?

-Valóban, a nagymamám minden állítólagos jó tulajdonságomat önmagának tulajdonít, illetve az édesapjának, az én dédapámnak, aki muvészlélek volt, verseket is írt - ehhez képest járta az országot és ügynökösködött. Éppen ma beszélgettünk édesanyámmal arról, hogy a gondolkodásmódomat, a humoromat - ami nélkül már nem is élnék - valószínuleg tolük örököltem. A szüleim különben elfogadják az én "eltévelyedésemet", pedig el tudták volna képzelni nekem a jogi pályát is - de becsülettel eljárnak az eloadásaimra, és örülnek, hogy azt csinálom, amit szeretek.

-Milyen az a "gondolkodásmód", amit úgymond örököltél?

-Azt a fajta világlátást, létezési módot kellene most megfogalmaznom, ugye, amivel az ember az ot közvetlenül megszólító világ történései felé megy, azok elol menekül, azokat kivédi... és az én esetemben ennek eszköze a humor, mégpedig a cinizmusból születo humor.

-A cinizmus a személyiség védekezo eszköze, amivel lefedi, körülbástyázza magát.

-Szerintem is. Hozzáteszem, ez a szó - cinikus - az állandóan jelenlévo kételkedést is jelenti, és ez a folytonos kétely, ha nem tévedek, valóban jellemzo rám. De ennek nem a közöny, hanem a fürkészo figyelem az alapja.

-Ezt tapasztaltam meg most, amikor együtt dolgoztunk Pinter Hazatérésében. Lenny szerepét mintha rád írta volna a szerzo, biztos voltam abban, hogy a feladatot megfeleloen megoldod majd. Amitol tartottam: lefedésbol, eltartásból, önvédelembol "csak" megcsinálod majd a szerepet. De nem, éppenhogy az ellenkezoje történt: egy öngyötro, önmarcangoló, mindig elégedetlen, de a hibát önmagában kereso, védtelen emberrel találkoztam.

-Ahhoz eleget beszélgettünk az elmúlt két hónapban, hogy láthassuk: a Hazatérés, ez a fantasztikus darab az utolsó eloadásig, és tovább, foglalkoztatni fog bennünket. Vagyis az általad helyesen összefoglalt "tünetegyüttes": kétség, elégedetlenség stb., nem múlik el. Természetesen érvényesíteni kell a praktikumot, azaz játszani kell, jól - végülis a Bárka, mint minden szép szándékkal létrehozott koszínház, egy szórakoztatóipari üzemegység, ahol a show-nak menni kell. Menni is fog, talán nem is rosszul. Megmondom, mi a gáz: nem tudok hazudni, pontosabban ügyetlen vagyok a hazugságban. Nem egy nyíltlelku, nemes emberrol beszélek, hanem arról, aki sután téblábol a hazugságban, merthogy természetesen hazudok én is, más szóval: a megoldatlan részleteken továbbgázolok, mint minden színész, hogy lebonyolódjon az eloadás - de ezt én ügyetlenül csinálom. Látszik. Ilyenkor szégyellem magam. Mindez persze nem csak a színpadon igaz. Ilyenkor segít a hátralépés, kívülállás, szemlélodés és az ezekbol születo humor.

-A kapus-pozíció. Látszólag nem tartozik ide - szerintem igen: miért voltál te kapus?

-Jobbszélsoként kezdtem, aztán valahogy bekerültem a kapuba. Hogyan - sokat gondolkodtam én már ezen. A következore jutottam: mezonyjátékos sok van, többnyire tíz, kapus csak egy van. A kapusok kicsit dilisek, ott például az a svéd vagy az ecuadori, a paraguay-i csávó... Egy tizenegy ember által játszott csapatjátékon belül kivételes helyzetben van. Ne menjünk messzire: megfoghatja kézzel a labdát, másféle meze van, ilyenek. Amikor a Hazatérésben felmerült a kérdés, hogy Rémusz, a naiv bunyósfiú hímezze-e a trikóját, én nagyon pártoltam az ötletet, hiszen eszembe jutott, amikor én gyerekként térdvédot, könyökvédot varrogattam gondosan magamnak, és indigóból vágtam ki az 1-est, hogy rávasaljam a mez hátára.

-A kapus tagja a csapatnak, de másként.

-Pontosan.

-Miért nem lettél profi kapus?

-Talán nem voltam elég kitartó és tehetséges, illetve volt egy szörnyu kudarcélményem. Ez utóbbit megosztanám veled...

-Meg az olvasóval.

-Szóval: az MTK-ba jártam, ahogyan a szomszédgyerek is. Az o édesapja amolyan sportszülo volt: eljárt az edzésekre, a meccsekre, együtt ittak az edzovel, és volt neki ez a nagydarab, kövér fia. O volt az elsoszámú kapus. Lehettem akármilyen ügyes, o védett. Aztán elmentem a Fradiba, mellesleg még méltatlanabb körülmények közé, ám egyszer visszahívtak, mert a kövér fiú eltörte a kezét. És akkor a Csepelnek kivédtem a szemét is. Ez volt az elégtétel. De legközelebb, a BVSC ellen óriásiakat lepkéztem, olyanokat, mint itt, az Orczy-kertben. A nyarakat különben itt töltöttem, a szüleim bedobtak ide, a táborba, egészen pontosan a Kreutz Róbert Úttöroházba. A park a mai napig kiismerhetetlen dzsungel számomra, pedig a Bárka Színház tagjaként nap mint nap itt töltöm az idomet.

-Beszéljünk a Bárka elotti idokrol: a foiskola után Miskolcra kerültél, de ez inkább a Kamondy Zoli által létrehozott (Csarnok) Kultusz Motelt jelentette, majd következett a (Bolygó) Kultusz Motel, de ez inkább a szabadúszást jelentette - ebbol léptél 2001 tavaszán a Bárkára.

-Miskolcon szeretettel fogadtak bennünket - öten szerzodtünk oda a végzos osztályból -, és elfogadták azt is, hogy a nagyszínházi munkák mellett ezzel a kis csapattal is létrehoztunk eloadásokat, illetve az Egymást érinto címu izgalmas sorozatban kéthetenként más-más rendezovel-képzomuvésszel (Lukáts Andor, Valló, Ascher, Szemzo, Mohácsi stb., mellesleg te is köztük voltál, ugye) születtek egyszeri produkciók. Aztán eljöttünk Miskolcról, a Kultusz Motel tagjai jó kapcsolatban maradtak, de a közös munka lehetosége leszukült. Hevér Gábor barátommal együtt játszunk a Kopasz énekesnoben, és ami nagyon fontos: nyáron készítettünk egy filmet, címe: Papsajt. Ezt bemutatják a Filmszemlén.

-Mi a szemle elott beszélgetünk, de a lap már utána fog megjelenni, úgyhogy mondjuk azt bizakodva: sikerrel bemutatták a Filmszemlén. Az utóbbi idoben sokszor említetted nekem ezt a filmet, de nem tudtam eligazodni, kinek milyen szerepe volt benne.

-Ez egy közös film, amit a semmibol hoztunk létre. Együtt írtuk a forgatókönyvet apropója különben egy Máté Gábortól kapott videokazetta volt, rajta az azóta mozikban is játszott nagyszeru film: Dalok a második emeletrol -, együtt rendeztük, együtt játszunk benne, mégpedig: Hevér, Kocsis Gergely, ifj. Szoke András, Heisler Norbert, Znamenák István, Kardos Róbert.

-Az elmúlt néhány évben sokféle, egymástól alapvetoen különbözo munkában vettél részt. Nekem úgy tunik, otthonosan mozogsz az Egymást érintok spontaneitásában, a szigorúan kötött drámákban (A vágy, Kopasz énekesno, Kék, kék, kék, Hazatérés) és a Mohácsi-féle szabad improvizációkban.

-Az utóbbi, vagyis a korlátok nélküli improvizáció nekem lételemem, ugyanakkor sokkal fegyelmezettebb is vagyok, mint korábban. Lehetséges persze, hogy csak elnehezültem, elkényelmesedtem. Nem tudom, ma képes lennék-e a huszonegynéhány Egymást érintoben úgy pörögni, ahogy tettem azt pár évvel ezelott. Nem mind sikerült, de nekem mind fontos volt, mert frissen tartotta, igénybe vette a szellemet és a fizikumot. Ott volt például Csorba Simon, futva-festo muvész, aki mint képzomuvész korántsem színházi módon gondolkodott. Összehoztunk egy emlékeim szerint huszonnyolc perces eloadást, úgy értem, egyszercsak észrevettük, hogy elfogyott a dolog. Álltunk ott száznyolcvan ember elott a Merlinben, "baszki, hát elfogyott az eloadás!", mi meg csak álltunk bambán. De ez a Simon egy hihetetlenül bubájos személyiség, nagy élmény, hogy megismerhettem. Szabad idoszak volt. De szabad pályára kerülhetek egy kötött szöveggel is. Én végülis ugyanaz vagyok, ugyanúgy jár az agyam A vészmadárban is A vágyban is és a Hazatérésben is.

-Nemcsak a muvek, de a bennük felbukkanó figurák is igencsak különböznek egymástól. Fritz, ez a mulya melós nem említheto egy mondatban Lennyvel, a Hazatérés kifinomult, hiperérzékeny hosével - de mindkettot te játszod.

-Nekem mégis nagyon hasonlatos volt ez a két munka. A szöveg annyiban köt, hogy meg kell tanulni. Az viszont nem kötöttség, hogy mindkét szerzo-rendezo és magam is tiltakozunk, ha rossz irányba indulok. De az út keresése végtelen szabadon történhet.

-Hogyan kerültél miskolciként-szabadúszóként Ascher Tamás munkájába, A vágyba?

-Három éve éppen hatalmas sikerrel, pénzért, abszolváltam egy cigarettareklám-forgatást, még méter vastag smink az arcomon, amikor a szünetben csörög a telefonom, és Ascher elmondja, hogy egy négyszereplos darabra készül, Kroetz, népszínmu, címe A vágy... Lenne-e kedvem? Volt kedvem. Ki az a hülye, aki ezen gondolkodik?! És akkor együtt dolgoztunk: Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Láng Annamari meg én.

-Hol szúrt ki téged Ascher?

-Talán a foiskolán. Emlékszem, Réthly Attila vizsgájában én Gömböc urat játszottam, és akkor azt Ascher látta. Aztán a Katonában voltam gyakorlaton, és a Ma este improvizálunk címu Pirandello-darabba be is tett nézotéri bekiabálónak.

-Süsü (Schilling Árpád, a Krétakör vezetoje) is azt játszotta.

Úgy van, az o szerepét vittem én tovább. Sot, az Élnek, mint a disznókba is betett Ascher, pedig azt egy díszíto is meg tudta volna csinálni: berohantam egy ajtón, aztán meg ki. Szóval egyszercsak csörgött a telefonom, én meg örültem, hogy Ascherral dolgozhatok. Emlékszem, már régóta próbáltuk A vágyat, és az egyik próbaszünetben visszarohant a fozelékbárból, ahol ebédelt. Egy kartont lobogtatott: "Ilyen a Fritz, ez az, ilyen!" - magyarázta, és egy rajzot mutatott. Fritzet vagyis engem rajzolt le a szünetben. Eltettem, otthon megvan a rajz.

-Én nem tudnám lerajzolni Lennyt. Nemcsak azért, mert Ascher jobban rajzol, hanem mert Lenny egy - bármily furcsán hangzik is - kontúrtalan, hamleti figura.

-Lehetséges, hogy a két szerepnek semmi köze egymáshoz, bennem mégis összekapcsolódnak, mert eddigi pályámon ez az a két feladat, ami legmélyebben érintett. Az biztos, hogy mindkét személyiség - óvatosan mondom, de mondom - majdnem sérült, és ezt felülviselkedik, legyurik, lefedik.

-Ez a sérülés Lenny esetében családi eredetu: az anya hiánya, ami meghatározza nokhöz való, fura viszonyát. Honnan veszi ehhez az élményt a színész, aki egy minden jel szerint rendben lévo, egészséges családban él?

-Szóval hogy a harmonikus, pirospozsgás Kardos család Róbert nevezetu fia mibol teremti meg ezeket a fura, sajátos humorú, depresszióra is hajlamos figurákat. Természetesen nem tudom. Az biztos, hogy részt is veszek az életben, meg alapos figyelemmel szemlélem is azt. Szóval egyelore kevesebb a tapasztalat, több a megfigyelés. Gondolom, ez változni fog.

Kardos Róberttel Bérczes László beszélgetett.