zsebkendő

beszélgetés Seress Zoltánnal

-Megegyeztünk, színházról...

-...egy szót se. Tegnap utánam szóltál, nyilván viccesen: "színházról egy szót se!".

-Miért?

-Persze, kicsit viccesen... Nemrég láttam egy tizenöt-húsz évvel ezelőtt készült riportfilmet Sir Alec Guinnessel, ezzel a nagy mesteremberrel. A szokott okos, hideg, angol eleganciával elmondta, hogy rettenetesen unja a színészetről és a színházról folytatott beszélgetéseket, és tulajdonképpen nem is nagyon kedveli azokat a vehemens, tűzzel égő alkotókat, akiknek az életben nincs más, csak a színház. Idős, bölcs ember, aki ifjukorában megélte ugyanezt a vehemenciát, önirónia is volt tehát a szavaiban. És tulajdonképpen igaza van: nem kötelező folyton-folyvást, megveszekedetten színházról papolni, az még semmiféle tehetséget nem igazol, hogy valaki nem tud másról beszélni, csak a színházról. Hajlamosak vagyunk eleve értéket tulajdonítani a megszállottságnak: "Úristen, fantasztikus, milyen elhivatottan szónokol a szent hivatásról!" - csak azért, mert az illetőnek egy liter tejről, egy villamosjegyről is a színpad jut eszébe.

-Sir Alec Guinnessre hivatkozol, hideg angol eleganciát említesz, ami szerintem rád is jellemző, egy általam olvasott interjúban londoni élményeidet emlegeted, az egyik társulati ülésen az angol színházi rendszert hoztad fel példaként...

-Itt élek, Közép- Kelet-Európában, sorsom tipikusan közép- kelet-európai sors. Sűrű, erős, izgalmas hely ez itt, és milyen izgalmas lehetne, ha nem fenekednénk egymás ellen, hanem szellemi-filozófiai értelemben együtt gondolkodnánk és cselekednénk. Itt élek, idevalósi vagyok. De valóban, engem egyszerre vonz a Kelet, a japánok tradíciókba kapaszkodó, fájdalmas eleganciája és igen, közel áll hozzám az angolok hűvös, szellemes, visszafogott attitűdje. Szeretem, sokra tartom az angol színészeket, tisztelem azt a kiművelt, a verbalitás esszencialitását elfogadó színművészetet, ami náluk hitelesíti a kimondott szót. A klasszikus táncban is elsősorban az angol iskolát kedvelem. A színészet két végpontja pedig, ami lenyűgöz, az az angol és az orosz. E kettő közt kifeszíthető egyenesen megtalálok mindent, amit nekem, hangsúlyozom: nekem érdemes megtanulni.

-Összegzem az eddigieket: S. Z., ez a tipikusan közép-kelet-európai sorsú férfi, akit vonz és jellemez a hűvös angol elegancia, a színpadon legtöbbször oroszokat jelenít meg: Tuzenbach, Platonov, Ivanov, Iván Karamazov, Hlesztakov...

-A főiskola jut eszembe, másodév, Csehov-stúdium. A Ványa bácsi következett, én Asztrov szerepét választottam, megpróbáltam meggyőzni a többieket, hogy a magam 21 évével ezt a szerepet tudom hitelesen alakítani. Persze belefulladtam, illetve belefulladtunk az egészbe. De volt egy pillanat, és hidd el, bármilyen melodramatikusan és vadromantikusan hangzik most, két évtizeddel később az emlék, ezt akkor is gyönyörű élményként éltem meg. Éjszaka volt, fáradtak voltunk, tehetetlenkedtünk, tanácstalankodtunk, kis csoportok sustorogtak-beszélgettek, én pedig ültem a főiskola Csehov-ügyeletes örök hintaszékében, ölemben a szintén ügyeletes kopott orvosi táskával, hallgattam, nézelődtem � és volt öt másodperc, amikor egyszercsak azt éreztem, hogy én most a Vojnyicevéknél vagyok vendégségben. Az öt másodperc természetesen tovasuhant, de megtörtént. Eszembe jut a Három nővér szegedi próbaidőszaka is, amikor rettenetesen bántam, hogy nem tudok jól oroszul. Ennek ellenére meggyőződésemmé vált, hogy ezt nekünk oroszul kellene próbálni, és otthon valóban megkíséreltem elmondani Tuzenbach szövegét oroszul. Halandzsa lett belőle, hisz az orosz tudásom csökevényes, de jólesett ez a halandzsa. Jólesett aztán eljátszani Platonovot, Ivanovot, Karamazovot is. Szerintem értem-érzem az oroszokat. Van egy vicc arról, hogy a világ akkor van rendben, ha minden nemzet azt csinálja, amire a Jóisten teremtette, és káosz van, ha másba fog. Kábé úgy hangzik, hogy minden rendben van, ha az angol teát csinál, a francia a konyhában szorgoskodik és a magyar bámulja a lovakat. Ám ha a francia elkezdi nézni a lovakat, a magyar teát főz, az angol meg a konyhában szorgoskodik, akkor nagy baj van. Ebből a sután felidézett viccből vezetem le, hogy az oroszokat a Jóisten biztosan eltiltotta a politizálástól, és szerintem azt mondta nekik, hogy "nektek művészettel kell foglalkoznotok! Ne az októberi forradalommal, hanem a művészettel váltsátok meg a világot! Csináljatok bármit: festészetet, táncot, színházat, irodalmat... azt nektek adom, az a tiétek!"

-Mit adott neked a Jóisten, mi a tied?

-Húha. Negyvenharmadik éves vagyok, sok minden összesűrűsödött, leülepedett bennem, de ehhez akkora lapátot, szívlapátot!, kellene megfogni, és olyan mélyre kellene ásni, amit valószínűleg nem merek bevállalni. Egymásnak ellentmondó szándékok kavarognak bennem: jellemez bizonyos higgadtság, nem akarom mindenáron elharapni a vasat, viszont rettentő nagy a kíváncsiság is önmagam iránt, és ami talán a leglényegesebb: nem akarok senkinek megfelelni. Sem az igazgatónak, sem a rendezőnek, sem a kollégáknak - csakis magamnak.

-Ezt árnyalni kellene, hogy ne hangozzék gőgösen.

-Ha a kíváncsiságom megmarad (egyelőre kíváncsi vagyok), ha a minőség létrehozásához van képességem (és van, tudom), és ha nem rombolok (márpedig nem rombolok), akkor megszülethet az a bizalmi viszony, amiben elfogadott fél leszek egy adott produkcióban. Vagyis abban bízom, hogy nem a megfelelni akarás, hanem az önmagammal szemben támasztott igényesség hozza létre azt a munkát, ami aztán megfelel a kollégáknak és a rendezőnek is.

-Válaszoltál az eredeti kérdésre?

-Hát, mondtam neked, szívlapát kéne. A válasz egyszerűsíthető, nekem természetesen a színészetet adták, az az enyém. Csakhogy egész másban nőttem fel, mint amit a mai, teljességgel szolidaritásmentes ridegtartás követel. "A művészet nem áru, a színjáték szentséges küldetés" - ebben neveltek fel. Ha ma körülnézek, akkor kőkemény érdekérvényesítést látok. Legyen annak bármi ára: romoljék a produkció minősége, kerüljön a kolléga rossz helyzetbe, rokkanjon bele egy egész színház... Ezt látom, miközben nem ezt tanultam. A puha diktatúra után megkaptuk a kőkemény demokráciát. Vasbordájúnak kell lenni, mint Cromwell. "Tartsd szárazon a puskaport, apukám, mert kettő perced van." Elfogyott az idő és a türelem. Kicsit keserűen beszélek, pedig a lapátot még kézbe sem vettem. Ugyanakkor tudom, annyi szép dolog van a világon, amit szívesen csinálnék. Például a fotózás. Vonz benne, hogy magányos műfaj: nézelődök, kiválasztok, rögzítek.

-Asztrov, a vendég ül a hintaszékben, és figyeli Vojnyicevéket; a fotós kilép a szituációból, és rögzíti azt.

-Kívülállás, gyanítom, erre utalsz. A világ mindazon információk összessége, ami ér bennünket, legyen az betű, kép, bármi. "Kívül állva" ezen információkból kialakítasz egy képet, amivel valamiféle viszonyt teremtesz. Ezt a viszonyt úgy ápolod, hogy ki- be jársz, kívül is vagy, belül is vagy. Megtörténhet aztán, hogy egyre kevésbé tudsz vagy akarsz visszakerülni. Ekkor Asztrov feláll a hintaszékből, kilép a szobából, és a küszöbről figyel - ez már a fotográfus pozíciója. És miért ne: simán belevághatnék valami újba, derüljön ki, tudok-e fotózni vagy sem. Ha nem tudok, megmarad hobbinak, ha tudok... az már egy nehezebb ügy, ugyanis nem szeretném elveszíteni a színészetet. Azt a lehetőséget, hogy "kívül állva" is belülre kerüljek, hogy részt vegyek. Hogy irracionális módon mégiscsak érvényesítsem a tanultakat. Azt, ami mára már nem érvényes. Azt, hogy a színészet nem pusztán megélhetés, nem pusztán egzisztenciális kérdés. Illetve abszolút egzisztenciális kérdés, a szó mindent felölelő, filozofikus értelmében. De ezt a mindent vállalni is nehéz. Ehhez én gyáva vagyok. De hát itt, Közép- Kelet-Európában gyávaságra lettünk szocializálva.

-Kívülállóként részt venni, tudathasadásos helyzet. A Bárkán két szerepben mutatkoztál meg eddig, mindkettő ilyen: Firulet báró, aki Charme gróf párja, ikertestvére, tükörképe és Helge Félelme, aki a főhős állandó társa, örök kísérője. Most persze másfajta szerepet próbálsz, Golaud-t játszod a Pelléas és Mélisande-ban. Erre a beszélgetésre is a próbáról jöttél - és visszajutottunk beszélgetésünk kiindulópontjához:"csak ne a színházról!". A rendező, Balázs Zoltán napjainak huszonnégy óráját a színház tölti ki, a színházba bújik, ott él, az az élete.

-Nincs ezzel semmi baj. Két különböző személyiség találkozásából izgalmas végeredmény születhet. Az egyik próbán Akutagawa Zsebkendő című novelláját idéztem: valaki elmesél egy szörnyűséges történetet mégpedig úgy, hogy az arcán nem látni ebből semmit - az asztal alatt viszont darabokra tépi a zsebkendőjét. "Igen, pontos a példa - mondta Zoli -, de fordítva: az asztal alatt fegyelem van, mozdulatlanság, és a zsebkendőt a történetet mesélő száj tépi szét".

-Szájtépés.

-Száj- vagy zsebkendőtépés. Látszólag végletesen különböző dolgot mondunk, de a végeredmény mégiscsak azonos: az ábrázolást végtelen fegyelemmel egyetlen pontba koncentráló színészi magatartás. A mai próbán egyébként már odáig jutottam, hogy magam mondtam: talán be kellene költözni a színházba. De hát ismerem magamat, azonnal megszületik bennem a vágy, hogy kimenjek az utcára, és belelépjek a kutyaszarba. Különben is, "laktam" én a színházban eleget. Ennek függvényében néztem a világra - rá is ment néha az úgynevezett magánéletem. Mert ha nem vigyázol, a színház felőröl mindent, ami az ajtón kívül van. Én nem vigyáztam, a színház oltárán barbár áldozatként beáldoztam, amit őrizni kellett volna. Fájdalommal gondolok erre vissza, mert most, utólag úgy látom, nem kérte tőlem ezt a színház. Nem kérte, én mégis adtam. Most már vigyázok - de nem a próbán. Ott nem lehet semmit megúszni. A konfliktust sem. De ha a gyújtólencse jó helyen van, akkor a különböző irányból érkező sugarak egy pontban találkoznak, és ez maga az előadás. Ha a háborúban a katonáknak pontosan meghatározzák a politikai szándékot, akkor ők tudják a dolgukat - ha ez a szándék hiányzik, akkor a legjobb katonák is össze-vissza rohangálnak, teljes a káosz, biztos a vereség. A színház ugyanilyen: ha a dolgot magát meghatározzuk, akkor azon belül bármi történhet, akár be is költözhetünk.

-"Áldoztál a színház oltárán" - visszaigazolódott ez a színpadon? Profán fogalmazásban: megvolt már a "nagy dobásod"?

-Kétfelé kell választani a kérdést: mit gondolok én, illetve mit gondolnak a kritikusok, a szakértők, a "díjszabászok"? Utóbbiak szerint... nem hiszem, hogy megvolt. Csak-csak tudnék róla. Szerencse, véletlenek sorozata, a csillagok együttállása kell ahhoz, hogy a díjszabászok nagy dobást mérjenek. Jó pillanatban jó döntést kell hozni. Amikor a Vígszínházból a Művész Színházhoz szerződtem, keddről szerdára virradóra rossz színész lettem. Nem mindegy tehát, hol, melyik előadásban vagy jó, egyáltalán, észreveszik-e, hogy létezel. Kinek teszik alá mindkét tenyerüket, kinek az egyiket, kit hagynak alázuhanni a semmibe� mindez átlátható és unalmas. Ily módon, az a gyanúm, nekem nem lesz nagy dobásom. A magam szempontjából pedig csak azt tudom megmondani, mikor történt meg az a színpadon, ami egybeesett a szándékommal. Pontosan, olvashatóan, hitelesen. Például Hlesztakov a Revizorban. Nem volt jó előadás, de én nyolcvan százalékban kifaragtam azt az alakot, amit a kőben megláttam. A Platonov pedig, amiben a címszerep volt az enyém, előadásként is kiszaladt, Telihay Péterrel, akivel a Csehovokat csináltuk, meglehetőset dobtunk, de hát az országos találkozóra válogató személy nem így látta, hagyjuk, miért. Egyáltalán, Péterrel sok jó munkát csináltunk: A vihar kapujában, a Karamazovok... Iván Karamazov: hideg, jeges szenvedéllyel gondolkodik a végsőkig. Közel áll hozzám. El tudnék vele beszélgetni.

-Mondok egy "nagy dobást", amit akár sértőnek is találhatsz, mert az "csak" egy film hangja: Grunwalsky Ferenc Orbán Ottó-portréfilmjének gyönyörű képei alatt mondasz prózát és verset.

-Nagyon megfogtak ezek a szövegek, hiszen közben tudtam-láttam azt a küzdelmet, amit a költő a betegséggel folytatott. Sűrű töltést kapott minden, szeretet járta át a munkát, miközben minden szentimentalizmust mellőzve csupáncsak pontosan közöltem valamit. Én egyedül - és a vers. Ahogy a rádióban szokott lenni. Szeretem ezeket a magányos helyzeteket. Lehet, hogy ezt nekem csinálnom kéne, hogy ez az, ami nekem való. Látod, megint ide lyukadunk ki. Magányos, diszkrét megszólalás, nagyszobai hangulatban, ha akarsz, kimégy a konyhába, ha akarsz, visszajössz, szöszölsz valamivel és közben rám figyelmezel. Igen, talán ezzel kellene foglalkoznom, mellesleg mostanában foglalkozom is. Figyelmedbe ajánlom Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetét. Elképesztő szöveg! Szeretném megcsinálni.

-Mondok még egy dobást, ez már "rendes" színházi munka: Camus Félreértés című drámájának egyik főszerepe. Ez a személyazonosságát, talán már személyiségét is elveszítő fiú egyszerre mutatja és rejti magát. Látszólag hideg és közömbös, és valahol zsebkendőt tép.

-Az a jó, ha a néző látja a nyitott agyat, és olvasni tud benne. Taub János mondta mindig: "Ne játssz, a dolgodat tedd!" Kinyitom az agyamat, és egy számítógépet látsz. Olvashatsz, e-mailezhetsz, képeket fogadhatsz, húsvéti üdvözleteket találhatsz... Tessék, a nyitott agyam. Ez vonzó igazán a színházban. Persze, kell a hókusz-pókusz, kell a finom kabát, a finom kesztyű, ami fedi a személyiséget, de a legvarázslatosabb az, hogy a nézőt abba a helyzetbe hozod, amiben legutóbb nyolcéves korában volt, amikor este már lekapcsolták a villanyt, de ő egy zseblámpával olvasgatott még a paplan alatt. Nyisd ki az agyadat, akár egy könyvet, és a színház sötétjében hagyd a nézőt olvasgatni. A forma, a dísz, amibe mindezt öltözteted, másodlagos. Láttam Szmoktunovszkijt a Madách Kamarában. Asztal, szék, talán egy pohár narancslé� és megengedte, hogy olvassam. Káprázatos volt.

-Elegáns orosz úr.

-Igen, úgy látszik ezek állnak közel hozzám: elegáns orosz és angol urak a színpadon. Áll valaki középen, elpusztul körülötte a világ, és rajta nem látsz semmit. Illetve elpusztul ő is, csak éppen nem mutatja.

-De hiszen éppen a fejsebek (agyfelnyitás!) járnak a legtöbb vérrel és fájdalommal!

-Ezt nem pontosan tudod. Az agyműtét nem jár fájdalommal. Orbán Ottó esete: Parkinson-kórral műtötték, és természetesen nem altatták, hiszen tudatánál kellett lennie, hogy a műtét közben válaszoljon a kérdésekre. Nyilván máshol, máshogyan történik a szenvedés. Mert az történik.

-Történik azzal a szereplővel is, akit most próbálsz a Maeterlinck-darabban? Ki ez a Golaud?

-Meg fogsz lepődni: egy örökké magányosan bolyongó férfi. Megpróbál elfutni az elől, amit akarva-akaratlan ő maga ír a sors könyvébe. Megy, megy, megy - és soha nem a megfelelő pillanatban érkezik, máskor meg nem marad ott a megfelelő pillanatban. Fura egy alak. Nem mondhatom, hogy nem ismerem.

Seress Zoltánnal Bérczes László beszélgetett.