magyarország nem volt tervbe véve

beszélgetés Varga Anikóval

A Zsótér Sándor rendezte Stuart Mária-előadás után ülünk le beszélgetni, mindketten izgatottan. Én azért, mert csak egy felvonásnyi összpróbát és két szerepét láttam a Pozsonyból ideszerződött színésznőnek, ő meg talán azért, mert Magyarországon ez vele az első hosszabb beszélgetés.

-El szoktad olvasni, amit rólad írnak?

-Igen, mert segíthet. De az interjúk közt kevés van, ami leköt. Ezért is izgulok most: vajon tudok-e majd olyasmiről beszélni, ami másokat is érdekelhet.

-Pozsonyban voltál színésznő. Hol láttál színházat először?

-Pesten az Operettszínházban a Csárdáskirálynőt, azt hiszem háromszor. Anyukám szervezte az utat. Oszvald Marika tetszett akkor nagyon, és elbűvölt az operettvilág.

-Gombrovicz Operettjében Albertinkát játszod, az előadás legfontosabb női szerepét, aki fura keveréke a primadonnáknak és a naiváknak. Ez elég más, mint amit Oszvald Marika csinálhatott.

-Igen, de szeretem is már, hogy más, sokat változtam azóta. Igaz, hogy a főiskola után, ahol fizikailag és pszichikailag is igényes, kemény munkát végeztünk, egy olyan szerzői színházhoz kerültem, a Radozimi Naiv Színházba, ahol énekes-táncos darabokat játszottunk. Ez egy szórakoztató kabarészínház, tele humorral, olyan, amelyik nem akarja megriasztani a nézőt. A szlovákok nagyon szerették. Négy évet töltöttem el ott.

-Az itteni Operettnek kezdetben tartja az operett-formát, de aztán radikálisan megváltozik. Ezt szeretem benne, mert azt gondolom, hogy az élet inkább ilyen.

-Az egyik pillanatban mész az utcán mosolyogva, a másikban úgy érzed, hogy rádszakadt az ég. Azért voltam elégedetlen a Radozimi Színházban, mert az előadások nem szóltak az élet ilyenfajta ellentmondásairól.

-A Bárkába szerződésed előtt Czajlik József rendezésével, a Hozomány nélküli menyasszonnyal vendégszerepeltetek Magyarországon. Talán van olvasó, aki onnan ismerhet. Hogy kerültél vele kapcsolatba a pozsonyi főiskolán?

-Én negyedéves voltam akkor, amikor ő harmadéves. Épp másodéves színészekkel dolgozott, de kiesett egy színésznője. Én már diplomamunka írása közben voltam, amikor megkérdezett, részt vennék-e ebben az előadásban. Még Kassáról ismert, ahol a főiskola előtt a Thália Színházban voltam stúdiós. Ezt az Osztrovszkij-előadást még két évig játszottuk, és igen, voltunk többek között Pécsett is, ahonnan elhoztuk a Nemzetközi Egyetemi Diákszínjátszó Fesztivál díjait, de mentünk vele Debrecenbe, Prágába, Amszterdamba, mindenhova. Szerettük. Minden színésznő férfit játszott benne, és ehhez valamelyik hozzá közel álló ismerősét tanulmányozta. Én egy osztálytársamat, mert a szerepem szerint egyszer meghívom az egész társaságot ebédre, ahol leitatnak, ő meg, az osztálytársam, brutális volt, amikor piált. Ha ezt hallaná� Úgy kell elképzelni ezt a szereplőt, mint egy drabális favágót, aki épp most jött ki az erdőből hosszú hajjal. Amikor részeg volt, akkor a mély hangján úgy bőgött, mint egy szarvasbika. Jobbra zuhant, balra esett, és közben úgy bömbölte a nagy közhelyeket, mintha a legnagyobb életigazságok lennének: "Az élet! Az szép!"... "A szerelem..." - és akkor elérzékenyült, mert a hatalmas szláv lelkét megindították az érzések.

-Most Czajlik itt rendez a Bárkában. Ő hozott ide?

-Két év után felhívtak a főiskoláról, hogy adjam le a kosztümöket, mert nem játsszuk többé ezt az előadást. Szívügyünk volt pedig, nekem még a ruháktól is fájt megválni. Föl is hívtam Cacát, hogy most adom le a kosztümöt, és hogy ugye akkor ez már végérvényes befejezése a közös munkánknak. Ekkor mondta, hogy épp két nappal azelőtt beszéltek rólam itt Budapesten, hogy vajon hol tartok, lenne-e kedvem idejönni a Bárkába... "Élem a rendezett kis életemet - mondtam -, dolgozom Pozsonyban...

-...ahol szlovákul játszottál, miközben ide magyarul játszó színésznek hívtak.

-Magyar az anyanyelvem, Kassán magyarul játszottam, de szlovákul sikerült úgy megtanulnom, hogy tudtam játszani, és a színpadon nem volt érezhető a magyar akcentusom. Magyarként ez nagy dolog, nekem pedig szakmailag fontos volt az, hogy ha minden szlovákul folyik, ha szlovák beszédtechnikám van, akkor azt is tanuljam meg rendesen.

-Ismerted a helyet, ahova hívtak?

-Budapesten is játszottuk a Hozomány nélküli menyasszonyt, de ezen kívül nem jártam itt. Magyarország nem volt tervbe véve. Én már úgy terveztem, hogy Pozsonyban maradok. Ott már kialakult az életem, ott volt a barátom, a szinkron, egy-két filmbeli szereplés, és ezen nem akartam változtatni. Bár mondjuk, Komáromban akkor jó csapat volt � ez volt a Telihay-időszak �, ha jeleztek volna, megyek. Kassáról kaptam ugyan meghívást, de akkor, abban a pillanatban Pozsonyban még volt tennivalóm. Szóba se jött, hogy itt, Magyarországon szerencsét próbáljak. Végül ami közrejátszott a döntésemben az az volt, hogy régóta kerestem egy igazi csapatot. A főiskolán egyszer már megéltem, milyen úgy dolgozni, hogy nem vagy magadra hagyva, de az a csapat szétesett. Cacával úgy éreztem, hogy egy jó időszakot éltünk meg, és itt volt az (Ollé) Erik, a Lucsi (Lucskay Róbert) is, olyan emberek, akiket szeretek és tisztelek. Keveset tudtam a Bárkáról, de a saját pályám miatt így döntöttem. Most egy éve vagyok itt, 29 éves voltam, amikor idejöttem, és tudtam, hogyha két év múlva jön ez a lehetőség, már képtelen leszek lépni. Most kell magam kipróbálni egy teljesen idegen környezetben akár úgy is, hogy senki semmit nem tud rólam. És ahogy elkezdtem próbálni és láttam több előadást, éreztem, jól döntöttem.

-Változott valamit a szerepköröd? Itt a Bárkában a szikárabb Varga Gabi mellett te lettél a telivér nő.

-Az egyik főiskolai tanárom, Emil Horvát azt mondta, hogy engem semmi nem akadályozhat meg abban, hogy karakterszínésznő legyek, és arra ösztönzött, hogy ellene menjek a típusomnak. Egy szlovák klasszikusban például egy finom nőt játszottam, egy artistanőt, akibe három férfi szerelmes. A nő a darab végén megőrül, de amúgy mindenki rajong érte. Jó néha ellene dolgozni annak a harsány, tenyeres-talpas figurának, akit belémlátnak, miközben persze ez a sok energia bennem van, meg én ilyen is vagyok, ilyen energikus.

-Quinné is ilyen, akit A Nyugat hősében fogsz játszani...

-Albertinka után nekem ez egy �jó buli�, úgy értem, egy erős kontúrokkal megrajzolt figurát játszhatok, akár harsány eszközökkel � de ennek a szerepnek is keresem a finomabb árnyalatait.

-Harmonikusnak és könnyednek láttalak a próbán. Voltak egyáltalán nagy kudarcaid?

-Azok kikerülhetetlenek. A főiskola első három évét végigkísérte a színészi kudarcom. Képtelen voltam a színpadon azonos maradni önmagammal. A mai napig lámpalázas vagyok, de akkoriban szinte lebénultam. Mindig éreztem, hogy jaj istenem most a tanárom figyel, figyelnek... Szörnyű volt, hogy folyton kívülről láttam magam. Például odamentem az ablakhoz, és közben azt gondoltam, hogy ez biztos ciki. Állandóan feszült voltam, mindig jöttek a kis démonok, és közben kétségbe voltam esve, hogy nekem ez nem megy. Akkor az egyik közeli barátom - akinek mindig panaszkodtam - azt mondta, hogy ha ez nekem szenvedés, akkor ne csináljam tovább. Bezárkóztam egy hétre a kollégiumba, és egyfolytában csak azon gondolkodtam, hogy el akarok-e igazán menni, vagy tovább akarom csinálni. És hogy miért is akarom én ezt csinálni. A hét végére már szinte eksztatikus állapotba kerültem, annyit gyötörtem magam. És akkor visszaemlékeztem arra, hogy tulajdonképpen én már hat évesen is színésznő akartam lenni.

-Emlékszel, hogy hogyan képzelted el színésznőséget? Valamilyen szituációba képzelted magad?

-Nem. Én csak éreztem, hogyha színésznő lehetnék, akkor abba belerakhatnám mindenemet. De ebben nem a megmutatás volt a lényeg. Nem tudom mi. De ezt a vágyakozást akkor újból megéltem, és rájöttem, hogy világéletemben ezt akartam csinálni, nem mehetek el. Onnantól kezdve már csak feladatokban gondolkodtam. Ha nem ment, akkor is tudtam, hogy már nincs visszaút. Feladatok vannak. Ezt kell csinálnom. Akkoriban, a főiskolán éppen Stuart Mária monológján dolgoztam, és hiába gondoltam, hogy muszáj lesz egyszer áttörnie a falnak, fél évig semmi nem történt. Aztán tényleg megtörtént a csoda. Hatalmas csöndet éreztem a színpadon és azt, hogy ott, abban a pillanatban én irányítok, és amit kimondok, az az egyetlen gondolat a színházban. És épp ma este, ebben az itteni Stuart Mária-előadásban éreztem meg sok előadás után megint ezt az erőt, hogy megszületett egy gondolat a színpadon. Ilyenkor olyan boldog vagyok. Különben is egy boldog, de folyton elégedetlen ember vagyok. Kiderül vajon ez rólam?

Varga Anikóval Helmeczi Hédi beszélgetett.